A szavak természete

A szavak informálnak

Sajnálom, de arról kell tájékoztatnom, hogy Önt szabad mozgásában 24 órán át minden nehézség és jogi akadály nélkül lehetőségünk van - és sűrű bocsánatkérések közepette kö-te-les-sé-günk is jelen esetben! - ún. közvetlen veszélyeztető magatartása miatt úgy pszichológiai, mint kémiai és fizikai módszerekkel korlátozni. Amennyiben a maximum 24 órán át tartó szoros obszervációnk és mindennemű pacifikáló kísérleteink ellenére úgy ítéljük meg, hogy Ön továbbra is közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít (a teljesség igénye nélkül: auto- és/vagy heteroagresszió, violens magatartás, agitáció, gátoltság, szuicid avagy homicid tentamen, tudatzavar, fenyegető delírium, első pszichotikus epizód, poriomán tendenciák), akkor Önt a beleegyezése nélkül, ha szükséges, a biztonsági szolgálat kíséretében Szubintenzív Részlegünkre kísérjük további terápia céljából. Megkezdődik az Ön sürgősségi gyógykezelése. Az Ön beszállításának, majd az Ön korlátozásának indokát és jogosságát egy független szakértőkből álló háromfős különítmény fogja felülvizsgálni egy "bírói szemle" során, melyen jelenlétére feltétlenül számítunk. Ezen eseményre az első 24 órán túli korlátozását követő 72 órán belül kerül sor, általában a hétfői vagy csütörtöki napok délelőttjén, szabad- és ünnepnapokon is. Ha és amennyiben a fent említett szemle az Ön további korlátozását a hatályos jogszabályoknak megfelelően elrendeli, úgy a továbbiakban is folytatódik az Ön ún. kötelező gyógykezelése. A kezelés során az Ön kezelőorvosa a terápiás folyamat bármely pontján kezdeményezheti az Ön ún. önkéntes gyógykezelésbe vételét, amit tehát Ön kezdeményezett. Ellenkező esetben az időszakos szemle havonta vizsgálja felül az Ön állapotát, ítéli meg a veszélyeztető magatartás fennállását avagy fenn nem állását, és rendeli el az Ön további gyógykezelését még maximum 30 napig vagy kötelezi intézményünket, hogy Önt 24 órán belül zárójelentéssel emittáljuk.

Van kérdése?

Igen, lehet dohányozni.


*

A szavak dezinformálnak

Ahogy arról elsőként a Ripost beszámolt, a meleg, iszlám, migránssimogató drogos fekete bűnöző; a bukott és lejáratott, Simicska-bérenc, nyilvánvalóan Soros kottájából játszó; hazaáruló, szemkilövető, rasszista szélsőjobboldali és Brüsszel-párti ellenzéki képviselőkkel kokettáló tüntiző szánalmasan leszerepelt. A buzi négerekkel és demens pápákkal fotózkodó, muszlim terrorszervezeteknek hízelgő, Sargentini-jelentő balliberális szekértáborba tartozó, elmúltnyolcévben világossá válóan külföldi sorosista zsoldosok által kitartott, összeomlás szélén álló álcivil homo brüsszelikusz - miután a hisztiző pápamerénylő a saját anyját nem tudta megölni, csak a szomszéd idős bácsit engedte halálra fagyni - egy kerekesszékes (!), nyolcgyermekes (888), közmunkát végző kisnyögdíjas rezsicsökkentett MAGYAR(!!!) anya szoptató, ikrekkel terhes lányán (verbális) ERŐSZAKOT KÖVETETT EL; amikor is hazánk fővárosában, annak is szívében, a nemrég átadott és felújított, dübörgő gazdaságot demonstráló magyar emberek büszkeségén, az Ellengendernagy téren található albán-szír pékség és gyroSOROSozó ajtó nélküli hátsó mosdójába kopogtatás nélkül benyitó férfi a következő szavakkal sértette meg a hölgy lelki határkerítését: "Elnézést, koedukált?"

Lapunknak a szerencsétlenül járt, egy életre traumatizált fiatal nő a következőt nyilatkozta: "Nem, szartam."

Tanár úr kérem

Megint verejtékben úszik az ágyneműm így fél háromkor,
Azt álmodtam, hogy loptam húsz deka párizsit örkényrobitól.
Aztán Ön nyilvánosan megszégyenített,
Én meg kivonultam a tanteremből, mint megsemmisített.

Kilenc éve volt az érettségi,
De a lidérces szorongás a régi.
Emlékszik még arra,
Ahogy reálosként szartunk a magyarra?

Tanár úr kérem,
Én azt az egyet kérem:
Szálljon ki végre a fejemből,
És ígérem, elfelejtem a sérelmeket a gimiből!

Földrajzon például megfagyott bennem a vér, és nem azért,
Mert nem tudtam, hogyan lesz a csermelyből ér.
Tanár úrnak jelentem, az osztály létszáma teljes majdnem:
Hiányzik az empátia és a tisztességes hangnem.

Az biztos, hogy távolságtartóan mindig magázott,
De ha rossz napja volt, semmiségekért is megalázott.
Igyekeztem a kegyeit keresni,
Ennyire sikerült igyekezni.

Tudom, a szerenád egy alávaló hagyomány,
De hogy nem engedett minket a lakására, az milyen már?!
Hogy büntetésből nem jött velünk kirándulni,
Azon a mai napig tudok hosszan lamentálni.

Olyan mintát oktatott,
Hogy aki egyszer elbukott,
Az javítani nem tudott;
Leszerepelt örökre,
Míg a többiek röhögtek.

Önnek megfelelni képtelenség volt,
A kivételezett keveseken túl
Mindenki egyforma tuskó volt.

De higgyen nekem, nincs fájóbb és tartósabb a kimondott szavak élénél...

Ha az ember tizenhét,
Olyan, mint a szivacs, ha fél,
Leginkább a tudat alatt hathat,
Amit a verbális bántalmazással magába szívhat.

Visszhangzik a fejemben,
Amit harsogott a teremben:
"Lehetnek majd orvosok és mérnökök,
Funkcionális analfabéták, ha nem tudják,
Mikor és hol törtek be a törökök."

Tudom, ez nem #metoo,
Talán én dimenzionálom kissé túl...
De van abban valami bullying,
Ha beszól, hogy nincs betűrve az ing.

Ön kiváló szaktanár, a tudása imponáló,
Nem ferdítette pályáját kicsapongás és talponálló.
Tudom, tudom, a porosz rendszer az oka:
Aki kilóg, rendes ember nem lesz soha.

Tanár úr, ez nem egy aljas támadás,
Pusztán egy megkésett számadás.
Tartozom azzal magamnak,
Hogy akarjam az álmom szabadnak.

Tanár úr kérem, én megbocsátok önnek!
És azt hiszem, a nemzedékek, akik jönnek,
Több összhangra találnak Önnel.

Remélem, Ön is megbocsát nekem,
Hogy késett a vallomásféleségem,
Ha nyugodtan tudok aludni,
Már megérte sokáig vajúdni.

Kórház az összeomlás szélén

  Rendesen feldúlt legutóbbi, pénteki ügyeleti szolgálatom, kumulálódtak az indulataim. Értelmiségi vagyok, proli aszcendenssel. Ennek megfelelő vérmérséklettel ventilálok most virtuálisan. Úgy érzem, klaviatúrát kell ragadnom, mert tiszta lelkiismerettel aligha tudom tovább folytatni - így, a magyar állami egészségügyben eltöltött 15 hónappal a hátam mögött. Elegem van. Ordítani tudnék. Szeretem az elmegyógyászatot, úgy érzem, megleltem a hivatásom, imádok a betegekkel foglalkozni, de egyre kevésbé tudok erre koncentrálni, miközben rohadnak körülöttem a színfalak.

  82219-es pecsétszámmal végzem egészségügyi tevékenységem. 2016-ban diplomáztam és tavaly szeptember óta dolgozom pszichiáter rezidensként egy fővárosi ("a" fővárosi) intézet különböző pszichiátriai osztályain. Október havi munkabérem 164159 forint volt, ami magában foglalja a három ügyelet utáni járandóságot és némi veszélyességi pótlékot. Az ENKK által utalt további juttatásom a hiányszakmának minősülő pszichiátriai képzésben részt vevők számára igényelhető nettó 150000 forintos havi ösztöndíj, ami a képzés öt éve alatt jár. Ezért cserébe tiltott a hálapénz elfogadása (paraszolvencia-ellenességem külön esszé témája lehetne) és vállalnom kell, hogy szakorvossá válásom után további öt évet az állami egészségügyben töltök Magyarországon, különben köteles vagyok visszafizetni a juttatás teljes összegét. Ezeket csak azért osztom meg, hogy nyilvánvalóvá váljon: nem (elsősorban) anyagi problémáim vannak.  A közvetlen munkáltatómmal és az egész egészségügyi rezsimmel szemben bennem feltámadt morális aggályok, etikai kétségek, szervezeti és ellátási hiányosságok, demotiváló környezet, a közelgő humánpolitikai katasztrófa és a központi szervek felé indokolatlanul szervilis működésmóddal kapcsolatban szeretnék kikelni magamból.

 A héten felmondott jelenlegi osztályom osztályvezető-helyettes főorvosa. Nem beszéltem vele, meglepve nem nagyon vagyok, csak végtelenül sajnálom, hogy egy kiváló kolléga és szakorvos hagy el minket. Igazából nem tudom, pontosan miért döntött így, de nem is lényeges ez most, a lehetséges milliónyi okból bármelyiket meg tudom érteni és el tudom fogadni. Nem szándékozik tovább sziszifuszkodni, amikor kínálkozik más megoldás is kenyérkeresésre középkorúan, családi felelősséggel a nyakában.

  A nyugdíj előtt álló szakorvos, akivel párban ügyeltem volna ezen az ominózus napon, kritikus egészségügyi állapota miatt kénytelen volt lemondani a szolgálatot - igaz, kis híján a kapuig be tudta vonszolni magát, így legalább megnyugodhattunk, hogy életben van. Ez az egyik életpályamodell. Szó szerint kihalni a rendszerből.

  A rezidensek többsége friss szakorvosként azonnal pattan tovább, bármilyen jól is hangzik az egyre több ügyelet, az egyre szorosabbra húzódó igazgatósági hurok és leszabályozottabbá váló napi működés, a szakmai megfontolások alárendelése finanszírozási szempontoknak. Furcsa, hogy annyi vonzereje még maradt az intézet táblájának, hogy idecsábítson néhány szerencsétlen rezidens kollégát, akik már egy vagy több egyéb fővárosi pszichiátrián eltöltöttek pár kellemetlen hónapot és még nem ment el a kedvük az egész szakmától. Nem sokkal később konstatálniuk kell majd, hogy innen már nem lehet továbbmenni, vissza meg sehova sem érdemes. Egy bajtárs hamarosan Franciaországba távozik és senkinek sincsenek illúziói, visszatér-e még. Akad szakorvos, aki régóta Skandinávia felé kacsintgat és hónapok kérdése csupán, hogy elhagyja az országot - természetesen szintén retúrjegy nélkül.

  Visszakanyarodva a tegnapi ügyeletre: szükségem volt belgyógyász segítségére, ezért felhívtam az ügyeletes telefonjukat. Kétszer hangpostára kapcsolt. Harmadszor felvette a megszeppent, töretlenül kedves, mégis elgyötört hangú rezidens, akitől segítséget tudtam kérni. Egyszerre érkeztünk a kórházba tavaly, azóta is csodálom, hogy - az akkor kezdő négy belgyógyászaspiránsból egyedüliként - ő még mindig itt dolgozik. Döbbenettel konstatáltam, hogy belgyógyászatunkon aznap éjszaka másodmagával ügyel, egy szintén tavaly végzett kollégával. Tehát két rezidens ügyel - igaz, egyikük már csak visszajár egy kis fizetéskiegészítésért, inkább elment háziorvosnak képződni. Később az este folyamán kiderült, hogy egy belgyógyász szakorvos is van ugyan a házban (este fél tíz körül hívott minket), de ő nem ügyel, csak még mindig itt van, kicsivel több mint öt órával a hivatalos munkaidő lejárta után. Igaz, lehet, hogy haza sem ment, mert reggel egyébként ő vette át az ügyeletet. Nem pusztán a megfeszített munkatempó, a sok ügyelet, a kevés pénz, de a közeli másik (szuper)kórház ledobójának szintjét célzó megbecsülésük is sikeresen tántorítja el a belgyógyász rezidenseket, évente hármat-négyet, akik mögött pár hónap múlva becsapódik az ajtó és eszük ágában sincs többé visszanézni.

  Átmentem régi részlegemre, megnéztem egy beteget és a mindig odaadó, szeretetteljes, a végsőkig kitartó ápoló kollégák szokás szerint megkínáltak némi kávéval és harapnivalóval. Akadályoztam őket az esti tisztázásban, mégis leültek velem és elbeszélgettünk kicsit, mi a helyzet ezen a szárnyon. Fogalmam sincs, hogyan bírják még ezek az emberek, az egészségügy első vonalbeli harcosai ezt a mindennapos szervezetüket és lelküket strapáló, alábecsült munkát végezni méltatlanul alacsony fizetésért. Alig ismerek olyan nővért, akinek ne lenne még legalább egy munkahelye, de a harmadállás sem ritka, legtöbbször család mellett. Szóval a főnővér - aki éppen beugrott valaki helyett  - nem tud megszabadulni inkompetens, kollégáit szarban hagyó munkatársától, mert akkor lehetetlenné válna a beosztás megszülése. Érthető módon az egyre súlyosabb problémát jelentő demens idősek ellátása nem sokak számára vonzó, nem tolong a friss munkaerő itt sem.

  Ami a pácienseinket illeti, csak banális, mindenki számára szemet szúró dolgokat tudnék leírni. Hogy mennyire szégyellem magam, amikor meglátom, szorgos nővéreink milyen minőségű kosztot osztanak nekik napi háromszor. Hogy hogyan küldözgetik egymás között az ellátók az OMSZ kapacitásait feleslegesen terhelve szerencsétlen betegeket. És a többi, és a többi. 

  Pár hete örömmel és büszkeséggel tájékoztattak körlevélben, hogy gyógyító, oktató és kutató munkánk elismeréseként intézetünk elnyerte a Kiváló Országos Intézet és Szakkórház 2017 díját. A pofámról lesül a bőr, miközben belegondolok, milyen lehet a többi egészségügyi intézmény színvonala, ha így nyerni lehet, de legalább ebben az alternatív, elhazudott valóságban jól vállon tudjuk veregetni magunkat és egymást.

   Meddig választjuk még a kisebb rosszat és műveljük a betegellátást ilyen nívón, ilyen körülmények között? Miért nem állunk fel, emeljük fel a hangunkat? Miért mártírkodunk egymás között, miközben bármit meg tudnak csinálni velünk felülről?

   Mert homo kádárikuszok vagyunk, akik már az átkosban is tudták, hol a helyük. Nagyon jól tudjuk, mi folyik az országban, elfordítjuk a fejünket és beletörődünk bármibe. Tisztában vagyunk a szexuális zaklatásokkal, mégis évtizedeknek kell eltelniük, hogy azok botrányként kipattanjanak. Ócska körlevelekkel próbálnak elnémítani, megtiltani a egészségügy helyzetéről való nyilatkozást. A rendes kutya nem harap abba a kézbe, ami enni ad, ugye?

Arcom aktuális poétikája

Úgy kezdődött, hogy lettél és

rögtön megihlettél.

Emlékszem, ahogy a szádat szemlélem,

kinn a parkban a padon apadok

érted, aki kérted az igazat és meg is érted azt,

beengedtél ágyadba és ágyékodba,

hajlatodba, hajlékodba,

kaptam és befogadtam a jót,

édesítettem neked a szót.

Aztán elhajtottam a párom, párrombolás,

nélküled tombolás, párfordulás,

veled elbánás, békességben elválás;

igaz, néha gondolok csak rátok,

ki pucolja most a csakrátok.

Semmi-vonta vonat untat,

kiutat kutat, lever a víz, íme a kvíz:

hol szálljak le, hol várjak be

egy állomást, egy álló mást?

Van, hogy a nappal elsuhan az appal,

ami összead nap mint nap, mint a pap,

de itt csak pocsék pöcsök, olcsó lőcsök, löttyedt csöcsök,

legtöbbünk önbizalma egy macska többhetes pucolatlan alma.

Minél titkosabb a vágyad,

annál lucskosabb az ágyad.

Tekeredik a hurok a szavadon,

keveredik a burok s a vadon,

takar a karom, takarodom, ha akarom,

nesze egy random bejegyzésrom:
"Jó félórával a kijelölt kelésidő előtt ébredek vendégágyamban a főváros nyolcadik kerületében, egy időközben peremvidékivé lett betonkaptár negyedik emeletén. Kitántorgok a kiszellőztethetetlen, konstans bagószagban, meglögybölöm arcom, esetleg vizelek is; ha úgy van, nyelintek pár korty panelvizet annál a hosszú és fröcskölő csapnál a miniatűr, ablaktalan fürdőszobában. Felkapkodom izzadt, elnyűtt ruházatom, kibocsáttatást kérek a rácson át, levitetem magam a lifttel és végre friss levegőt szívhatok. A kontaktlencse - mint minden éjjel - most is szaruhártyáimra égett, pislogok, fokozatosan nyerem vissza látásom, miközben eldöntöm, ma reggel mely útvonalat választom hazafelé a tömegközlekedési repertoárból. A villamos megbízhatatlanabb, de gyorsabb, a metró kevésbé szeszélyes, de unalmas megoldás, hogy minimális késéssel érjek előbb albérletembe, majd elnagyolt reggeli készülődés után az angyalföldi tébolydába, hol nemrég állást vállaltam."

Egy jó meleg kocsmában,

az emberiség mocskában,

magában öblögető,

magának töltögető

hat kan karnyújtásnyira

homályos már annyira,

hogy a bornak hazudott

duna-tisza közi szájvíz

a gyomorból felröppen egy böffel,

csúszik a keserű két sörrel,

vedelés,

vedd el és

idd el,

hidd el,
igaz az intel,

harsogom lejjebb egy kvinttel:
idő kell és rendben lesz minden.

Mocsarak és vázalakosztályok

Prológus

Volt egyszer egy valamirevaló legény. Ahogy szakálla pelyhesedni kezdett, úgy döntött, elindul szerencsét próbálni. Fogta hát a batyuját, batyujában hamuban sült pogácsáját, és útnak indult. Ment-mendegélt, míg egy rengeteghez nem ért. Sűrű volt a rengeteg, nem sok napfény szűrődött be a vén fák lombjai között. A legény beljebb és beljebb hatolt. Napvilágnak híre-hamva sem volt már, a rengetegnek azonban nem akart vége lenni. Eltévedt a legény, hasztalan bóklászott fel s alá. Végre-valahára egy tisztáshoz ért, mikor már botladozott a fáradtságtól. Holdfényben fürdött a tisztás, de a súlyos ködön át, ami megülte a rengeteg alsóbb szintjeit, alig lehetett látni valamit. Egyre hűvösebb lett a levegő. Ahogy fogvacogva előrelépett egyet a legény, lába alatt süllyedni kezdett a talaj. Olyan iszonyatos erővel kezdte el húzni maga felé a föld, hogy torkán akadt a kiáltás is. Kapálózott a legény, ahogy ereje engedte, de nem bírt a sártengerrel. Mire kettőt pislantott, feje búbjáig elmerült a mocsárban. Ahogy lassan elkezdte kilehelni lelkét, különös látomása támadt.


Felcserepesedés

A legény egy kisfiút látott. Olyan elevenen érezte őt, mintha csakugyan a bőrébe bújt volna. A fiú, mit sem tudva a benne burjánzó gócról, szerette magát ártatlannak és tisztának érezni. Dolgos volt, szorgalmas, nem tekintett aggódón a messze jövendőbe. Csendes, értelmes gyereknek ismerték, olyasfélének, akiből a legtöbb felnőtt szerint "lesz valaki". Felcseperedőben mindig arra vágyott, hogy mielőbb teljes értékű nagykorú legyen. Amikor azonban összetörte leköszönő boldog gyermekkorának vázáját, a cserepeket sehogy sem sikerült összetapasztania egésszé többé. Legalábbis nem egy igazi vázává. Helyette kettő kisebbet eszkábált valahogy össze. Ahogy tágult számára az univerzum, mind nehezebb volt a két vázát cipelni. Az egyikben Ábel élt, a másikban Káin lakozott.


Vázalakosztályok

A szomszédos vázalakosztályok bérlői nem jöttek ki valami jól egymással. Ábel puritán kis szerzetesi cellát rendezett be, Káin ösztönbödönben, mint börtönben tengette mindennapjait. Ábel inkább az egyedüllétet vágyta, Káint csak hatalmas étvágya, más nem motiválta. Káin kívánta a húst, szomjazta a rosszat és az éj leple alatt szörnyűségeket cselekedett. Ámokfutásaiért nappal Ábel bűnhődött, aki nem vetette meg a szenvedést - önmagáért sem. Ábelé az örök kárhozat, míg Káin újabb kör pezsgőt hozat. Ábel lámpással világított, Káin a sötéttől nem tágított. Egyikük csöbörben, másikuk vödörben. Ahogy teltek az esztendők, mind jobban fészkelődtek börtönükben a vázahősök. Ábel kapott az arcába SSRI-t, amikor Káin arra készült, hogy elhagyja a szerájt. Lassan pattanásig feszültek az indulattéglák, hullott a vakolat a fejekre. A létező legkisebb erőbehatás - egy közeli pupillatágulás, egy álomba szenderedést megelőző finom kézremegés vagy egy madárfióka első szárnycsapása keltette légáram - is elegendő lett volna, hogy leomoljanak a falak. Külső hatás azonban nem létezett, ami hajléktalaníthatta volna a bibliai nevű önkényes vázafoglalókat. Csak egy kisfiú egyedi neuronhálózatából tüzelő szinapsziskombináció tudott véget vetni a félresikerült lelki agyagedényezésnek.

Ripityára törődés

A kisfiú emberfeletti ordítást hallatott, miközben teljes erejéből egymáshoz csapta agyában a két szörnyszülött amforát. Húsdarabok, testkupacok, bűnszilánkok, vágytörmelékek szóródtak szerteszét. A nagy csörömpölésben Ábel elrohant, Káin elrohadt. Alternatív jövő/múltképének cserepei beterítették a nagyszobát. A fiú leheveredett rájuk, hátát bökték az élesebb darabkák. Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, benntartotta pár pillanatig, majd szép lassan kieresztette az elhasználódott levegőt. A következő légvétellel együtt szemhéjai kinyíltak, szája pedig kimerült, szolid kis mosolyra húzódott. Semmiféle cserepek nem voltak a szobában. Tudta, hogy a fetrengésnek vége, valami megváltozott. Alig várta, hogy belevethesse magát a vázaalkotásba.


Epilógus

"Élek vagy halok? Ez már a mesebeli öröklét?" Morfondírozott magában a legény. Magánál volt, de már nem saját porhüvelyében leledzett. A hosszú esztendők múltán megkérgesedett, kiszáradt mocsárban megeredt egy erecske az összeálló vízcseppekből. Ez az apró éranomália volt a legény, aki vízzé vált elmúltában. "Nem bánom, hogy átalakultam" - így a legény, amikor realizálta folyékony mivoltát. "Hiszen el nem vesztem, és egyre csak dagadok valami ismeretlen forrásból. Ki tudja, egyszer talán patak lesz belőlem, megtalálom az utam és eljutok az óceánig is. Temérdek idő telik el még addig. A mocsarat azonban nem lehet elcsalni." A mocsarat nem lehet elcsalni.

Alvázlat

I. Tested

Hús, zsír, szőr.
Ez itt a tested, ahogy a kanapén tesped.
Bőrkeményedés, vadhús, zsírcsomók,
viszketés, sajgó harapásnyomok.
Mocskos talp, kérges tenyér,
lábadon megpattan egy kósza visszér.
Lüktetnek a véredények,
felhámoddal beterülnek a szobanövények.
Hús, zsír, szőr.

Fül, szem, bőr.
A hangja állati. Izzad, szaglik és szelel,
ha kérdezem, megremeg, de nem felel.
Igényli, hogy szépen megöntözd,
ami kisarjad vaskos combjaid között.
Legjobban akkor szeretem,
ha szunnyad az élő szövetpáncél,
ráncai nélkül megnyugszik pár arcél.
Fül, szem, bőr.

Fog, csont, ín.
Benned lenni nekem kín.
Kopog a köröm,
hátadon a kiserkenő vér: öröm.
Tested ellenem eszközöd,
de hozzá persze nincs közöd.
Fog, csont, ín.

Fogalmad sincs,
ez a mikrokozmosz
nekem mit okoz most.


II. A vágy

Mohó és telhetetlen,
jóllakatni - mint gyermeket - nem lehet.
Hozzám ugyan nem ér, nem kér soha,
de követel és bánt, mint egy mostoha.
Lelkemet mocskolja és fojtogat,
nyers, durva és gyújtogat.
Kilakoltatnám, száműzném,
vagy bebörtönözném, ha tehetném.

Falad kaparva,
lucsokban
előtted
térden
csúszva
könyörgök, kérlek:
tartsd magad, míg elérlek!


III. Szerelmed

Szeretnék szívedbe markolni,
aortádba vackolni,

átjutni a résen,
ahogy passzírozol a présen,

átbújni a tű fokán
és felkelni idejekorán.

Zuhannék veled millió mérföldet,

tudod, a mi gépünk sosem ér földet.

Slamtember közepén

Jó, hogy hazatérni mindig lehet, ha már úgy lehet, Pesten elfogy a lehelet.

Naphosszat hoz a nap rosszat,

nincs panoráma, jöhet a drága dráma eszcitaloprámra várva.

Hazavár egy szocreál koli, ami pokoli,

ahol nincs terem, gyötrelem, ami megterem.

Megvan öt hatod. Hagyhatod? Államvizsgáig hány napkelte kell, te?

Kettő-hetvenhárom. Nem várom, nem is látom,

mit vakarna ma a karma karma a felszínen, ezen a helyszínen.

Hiábavaló az útravaló,

széthullt identitás a társ,

közelít egy jövőkép, fogadnám el jövőképp?

Rút a józsefvárosi út, éji zarándokút kíséri a borút.

Mert ha a mélyből a kéj felkél, ami éjjel kél, van, aki szájjal széjjeltép.

Egy füstös szobában magamban magomban, magányban megyek le alfába a mag-ágyban, ma gány imában veszni el a mában.

Igénytelenül fekszem az ágyon, mert amire igényem van, amire vágyom,

arra nincs épkézláb magyarázat, csak épp kéznél ledobált ruházat.

Hiábavaló az útravaló,

széthullt identitás a társ,

közelít egy jövőkép, fogadnám el jövőképp?

Már közelebb a harminc, mint a húsz, kívül harc nincs, belül vagyok túsz.

Mint határátkelést a sok szír, bénít univerzális kín, ez a szplín, ami itt ok, nem titok.

Mint a nyirok, cirkulálok a melóban a telóval,

ami becsörög, ücsörög altestem bárhol, ez egy irodai bár, hol
félig élek; félek, lélek adott, tudás nem adatott, nincs adat ott.

Hiábavaló az útravaló,

széthullt identitás a társ,

közelít egy jövőkép, fogadnám el jövőképp?

Született az ép szerotonin-háztartás reményében, '15 szeptemberében.